Mi a tengervíz?

Mi a tengervíz?

Mi a tengervíz?

A tengervíz egy komplex oldat mely sokféle szerves és szervetlen vegyületet tartalmaz. Ezek közül egyes vegyületek gyakori témák akvaristák körében, míg a többiekről csak ritkán esik szó. A természetes tengervíz összetételének ismerete nélkül, gyakran nehéz megállapítani az akváriumainkban felmerülő problémákat, illetve értelmeznünk a gyártók és akvarista kollégáink általi tanácsokat az akvárium fenntartásának módszereivel és adalékanyagaival kapcsolatban.

Ezen cikk célja, hogy segítsen akvaristáknak az akváriumaik vizét jobban megérteni. Arra törekszik, hogy jobb megértést adjon arról, hogy mi történik a tengervízben, mintsem egy egyszerű táblázatot közölni az elemi koncentrációkról (bár ilyet is tartalmaz).

Ebben a cikkben az alábbiakról lesz szó:
• A víz maga
• A tengervíz fizikai tulajdonságait
• pH
• A tengervíz elemei
• A négy nagy ion
• További jelentősebb ionok
• Kisebb koncentrációjú ionok
• Oldott légköri gázok
• Nyomelemek
• Szerves anyagok

 

A víz maga

Egy vízmolekulában két hidrogénatom kötődik egy oxigénatomhoz (H2O; 1. ábra). A természetes tengervíz össztömegének 96.5%-a víz. Egy 100 literes akvárium megközelítőleg 3.000.000.000.000.000.000.000.000.000 vízmolekulát tartalmaz.

1. ábra A V-alakú vízmolekula 3D modellje. Középen a vörös színű oxigénatom látható, a két hidrogénatom fehér.

A víz egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy szobahőmérsékleten folyékony, nem pedig gáz halmazállapotú. A legtöbb hasonló méretű és súlyú molekula (például oxigén, O2; nitrogén, N2; ammónia, NH3) szobahőmérsékleten gáz halmazállapotú. A víz folyékony halmazállapotának oka, hogy erős intermolekuláris hidrogénkötéseket alkot, amelyben az egyik vízmolekula hidrogénatomja tranziens (átmeneti) kémiai kötést alkot, úgynevezett hidrogén-hídkötést a mellette levő vízmolekula oxigénatomjával. Bár minden ilyen kötés csak a másodperc töredékéig tart, a kötések bomlás után gyorsan és ismételten újraképződnek. Ez a hidrogénkötésekből álló hálózat (2. ábra) tartja a vízmolekulákat egybe, mint folyadékot, ezért nem száll tova gázként.

2. ábra A vízmolekulák közti hidrogén-hidak sematikus ábrája (szaggatott).

A vízben alkotott hidrogén-hídkötések azért jönnek létre, mert a vízmolekulák elektronjainak megoszlása nem egyenletes (azaz aszimmetrikus). Az oxigén elektronegatívabb, mint a hidrogén, így a központi oxigénatom elektronokat húz maga fele a hidrogénatomoktól. Az elektronok e mozgása miatt az oxigénatom részben negatív töltésű, a hidrogénatom részben pozitív töltésű lesz; ezt hívják dipólusnak. Amikor egy vízmolekula egy másikkal kölcsönhatásba lép, egy részlegesen pozitív töltésű hidrogénatom és egy részlegesen negatív töltésű oxigén atom közötti kölcsönhatás a “hidrogén-hídkötés”.

Továbbá, a víz dipoláris természete teszi lehetővé azt, hogy kölcsönhatásba lépjen erősen töltött ionokkal. Több vízmolekula csoportosul minden ion köré, és úgy igazodnak, hogy kihasználják ezeket az ion és részleges ion kölcsönhatásokat. Például a víz oxigén atomja a pozitív töltésű kalciumion (Ca++) irányába mutat az oldatban. Ez a hatás nagyon fontos tulajdonsága a víznek, az oldhatóságtól kezdve az ozmotikus nyomásig.

 

A tengervíz fizikai tulajdonságai

A tengervíz jellemzően nagyobb sűrűségű, mint az édesvíz, a tengervízben oldott nagyobb sűrűségű sók miatt. Egy 35 ppt (ezrelék) sótartalmú tengervíz körülbelül 1,0264-szor olyan sűrű, mint az édesvíz ugyanazon a hőmérsékleten, így azt mondjuk, hogy fajsúlya 1,0264. Ennek a tulajdonságának köszönhető, hogy hidrométerrel mérni tudjuk a sótartalmat.

A tengervíz ugyanakkor jobban töri a fényt (a rajta áthaladó fény elhajlik) mint az édesvíz. Ez a hatás a vízben oldott ionok fénytörési jellegéből adódik, ami tengervízben nagyobb. Az édesvíz törésmutatója kb. 1,33300, míg a 35 ezrelékű tengervízé kb. 1,33940. A refraktométerek ezt a tulajdonságot, a törésmutatót felhasználva mérik a sótartalmat.

A tengervízben a töltéssel rendelkező ionok vezetik az áramot. Ez nem csak azt jelenti, hogy a tengeri akváriumok veszélyesek lehetnek elektromos szempontból, hanem azt is lehetővé teszi, hogy vezetőképességgel sótartalmat mérjünk. Minél több töltéssel rendelkező ion van jelen, annál nagyobb a vezetőképesség. Egy olyan eszköz, amely képes a vezetőképesség mérésére, meg tudja határozni a sótartalmat. A 35 ppt sótartalmú tengervíz vezetőképessége 53 mS/cm, míg a tisztított édesvízé 0,001 mS/cm alatti.

Amikor a tengervíz párolog, víz kerül a légkörbe, de a sók általában az oldatban maradnak. Ezek a sók aztán egyre koncentráltabbá válhatnak, ha az elpárologtatott vizet nem pótoljuk, vagy ha olyan vízzel pótoljuk, ami sókat tartalmaz. Ez egy só lepárló tóban kívánatos, viszont ha ez egy zárt lagúnában vagy tengeri akváriumban történik, a sósűrűség annyira megemelkedhet, hogy akár az élőlények pusztulásával is végződhet.

A tengervíznek, a sok töltéssel rendelkező ionja miatt, magasabb az ozmotikus nyomása, mint az édesvíznek. Röviden, a víz “kedveli”, hogy összekeverjük töltéssel rendelkező ionokkal. Ez azt jelenti, hogy egy alacsonyabb energiájú állapotban van, ha tartalmaz töltéssel rendelkező ionokat. Következésképpen, ha édesvizet és sós vizet egy membránnal választjuk szét, amin csak a víz tud átjutni, az édesvíz át fog szivárogni a sós vízbe. Ha ezt a folyamatot hagyjuk kiegyenlítődni, addig fog szivárogni a víz, míg a só-koncentráció a membrán mindkét oldalán azonos, vagy ha a nyomást hagyjuk emelkedni, akkor addig folytatódik, amíg a tengervíz oldali megemelkedett víznyomás akkora, hogy megállítsa a beszivárgó édesvizet. Ez a nyomás az úgynevezett ozmotikus nyomás. 25°C-on az ozmotikus nyomás a 35 ppt sűrűségű tengervíz és édesvíz között 25,9 bar (25,5 atmoszféra).

Mivel a víz vonzza a tengervízben levő sókat, a tengervíz feletti vízgőz nyomása alacsonyabb, mint ugyanazon a hőmérsékleten levő édesvíz fölötti vízgőz nyomása. Ez körülbelül 2%-kal alacsonyabb tengervíz felett, amely 25°C-on 23,323 Hgmm, míg az édesvízi fölött pedig 23,756 Hgmm ugyanazon a hőmérsékleten.

Ionok és egyéb oldott vegyületek általában gyorsan diffundálnak, és hamar elkeverednek a vízben. Akváriumban, ennek különböző pontjain mérve, átlagos áramlás mellett kémiai tulajdonságokban nincs szignifikáns különbség, kivéve abban az esetben, ha valamit folyamatosan adagolunk (például meszes víz csepegtetése), ami több időt igényelhet, hogy teljesen összekeveredjen. Az óceánban, ahol az áramlatok mozgásához és a diffúzió sebességéhez viszonyítva sokkal nagyobbak a távolságok, mélység és földrajzi fekvés függvényében jelentős kémiai összetételű eltérések mutatkoznak.

A 35ppt sűrűségű tengervíz fagyáspontja 1,9°C-al alacsonyabb, mint az édesvízé. Ez a fagyáspont különbség abból adódik, hogy a vízben levő ionok miatt a víz stabilabb annak folyékony formájában, mint szilárd állapotában. Amikor a tengervíz megfagy, a legtöbb ion nem kerül be a jégbe, bár néhány, mint például a szulfát is, bizonyos mértékig beépül. Következésképpen tengervíz jege nem egyezik meg a tengervíz összetételével.

 

pH

A tengervíz pH-ja jellemzően 8,2 ± 0,1, de ez változhat a fotoszintézis hatására, ami széndioxidot fogyaszt, illetve légzés hatására, ami termeli ezt. Ugyancsak változik a földrajzi szélességi fokkal és gyakran alacsonyabb olyan helyeken ahol a vízben feláramlás történik. A víz mélységétől is függ különböző okok miatt: a felszín közelében fotoszintézis miatt, közép-mélységekben a szerves anyagok bomlása miatt (1000 méter mélyen a pH akár 7.5 is lehet) és nagyon mély vízben a kalcium-karbonát felbomlása miatt (ami megemeli akár 8-ra is a pH-t). Zárt lagúnákban, a pH a napszakok szerint ciklikusan változhat, ahogyan a tengeri akváriumokban is emelkedik néhány tizedet a nap folyamán. Különleges körülmények között, a tengervíznek sokkal alacsonyabb pH-ja is lehet. Üledékes mangrove erdőkben és mangrove mocsarakban ahol a vízben oldott szerves bomlástermékek nagyon magasak, a pH 7,0 alá is csökkenhet. A nyílt óceánban, ahol sokkal nagyobb mennyiségű puffereket tartalmazó vízmennyiség található, a pH csak kicsit ingadozik.

Amint emberek által egyre több szén-dioxid kerül a légkörbe, az óceánok vizébe is egyre több az oldott szén-dioxid, aminek következtében a víz pH-ja csökken (savasodik). Ez az emberek óceánra gyakorolt egyik hatása, ami az ökológusokat aggasztja. Kihat a mészvázat építő élőlényekre, különösen a korallzátonyokra, de egyéb élőlényekre is, amelyek a tengeri tápláléklánc részeként érintettek.

A természetes tengervíz lúgossága elsősorban a karbonát koncentráció kétszeresének és a bikarbonátnak az összege. Az óceánban ennek értéke földrajzi hellyel és mélységgel változik. A felszíni vizekben általában 2,25 és 2,45 meq/L között változik (6,3-6,9 dKH), és gyakran változik sótartalom függvényében is. A mélyvizekben, és a mélyből jövő áramlatok helyszínén lehet magasabb (a nagy nyomás hatására a vízben oldott kalcium-karbonát miatt).

 

A tengervíz elemei

Szinte minden ember által ismert kémiai elem megtalálható a tengervízben (1. táblázat). Egyes elemek nagyon nagy koncentrációban, míg mások nagyon kis mennyiségben. A következőkben egyes elemek koncentrációjáról és velük kapcsolatos egyéb érdekes tulajdonságokról lesz szó.

1 táblázat. A természetes tengervízben található különböző kémiai elemek koncentrációja.
*Ebben az oszlopban a koncentrációs tartomány felső értékével lett számolva

1 mg/L ≈ 1 ppm (part per million); 1 µg/L ≈ 1 ppb (part per billion); 1 ng/L ≈ 1 ppt (part per trillion); 1 pg/L ≈ 1 ppq (part per quadrillion);

A tengervíz átlagos sótartalma 35‰ (3,5%), ami azt jelenti, hogy minden liter tengervízben 35g só (főként nátrium-klorid) található oldott állapotban. Az anionok közül a leggyakoribb a klorid (55%) és a szulfát (7,7%). A kationok között a leggyakoribb a nátrium (30.6%), a magnézium (3,7%), a kalcium (1,2%), és a kálium (1,1%). A maradék mennyiség 0,7%-ot tesz ki.

 

A négy nagy ion

A tengervíz legtöbb összetevője szervetlen ion. A 3. és 4. ábrán láthatóak a tengervízben található elsődleges ionok (tömeg szerint, majd az ionok számossága szerint lebontva). A nátrium és a klorid (a konyhasó ionjai) a tengervízben a két elsődleges ion. A klorid 19.000 ppm és a nátrium 10.500 ppm koncentrációval a tengervízben található ionok teljes tömegének az 54%, illetve 30%-a. A következő két leggyakoribb ion a magnézium (1280 ppm) és szulfát (2700 ppm), melyek a tömeg 3,7% és 7,7%-át teszik ki. Együtt ezek négyen csaknem az ionok össztömegének a 96%-át teszik ki.

3. ábra A tengervízben található 4 nagy ion súlyának relatív koncentrációja.

Míg ezek a tények lényegtelennek tűnhetnek akvaristák számára, ezeknek nagy jelentőségű következményei vannak. Például a tengervíz sótartalma, attól függetlenül, hogy sűrűségmérővel, refraktométerrel vagy vezetőképesség mérővel mérjük, ettől a négy iontól függ elsődlegesen. Bármelyik más ion koncentrációjának eltérése, akkor is, ha jelentős, nem fogja jelentősen befolyásolni ezeket a méréseket. Például az, hogy a kalcium 300 ppm vagy 500 ppm, nem lesz észrevehető egy tipikus sósűrűség méréskor. Ez a különbség csak 0.6% változást jelent a jelen levő sók teljes súlyához viszonyítva, ami a sótartalmat 35 ppt-ről 34,8 ppt-re változtatja. Hasonlóképpen, hogy a lúgosság 5 meq/l (14 dKH) vagy 2 meq/l (5,6 dKH), a sótartalomban csak körülbelül 0,5%-ot változtat.

Egy másik fontos jellemzője ezen, nagy koncentrációban jelen levő ionoknak az, hogy adalékanyagok és élelmiszerek adagolásával ezek koncentrációja csak nagyon lassan változik. Például kalcium-klorid adagolása a klorid mennyiséget jobban emeli, mint a kalciumét, de mivel már eleve egy 19.000 ppm klorid mennyiség van jelen, egy ilyen változás nem okoz gyors változást a vízben levő ionok arányában.

4. ábra: A tengervízben levő ionok számának relatív koncentrációja.

Érdekes (legalábbis a vegyészek számára) az a tény, hogy mivel a szulfát-ion (SO4–) súlya négyszer akkora, mint a magnézium-ioné (Mg++), és annak ellenére, hogy nagyobb a tömeg koncentrációja, mint a magnézium ionoké (3. ábra), kisebb számban van jelen (4. ábra). Egy másik megjegyzés a tengervíz magnézium koncentrációjával kapcsolatban – a tengervíz magnézium tartalma, valamint egyéb ion koncentrációk sem voltak állandóak az idők folyamán. Konkrétan például alacsonyabb volt a késő kréta időszakban. Az, hogy a korallok és egyéb mészvázas élőlények mennyi magnéziumot építenek be a kalcium-karbonát vázukba, függ a víz magnézium tartalmától. Következésképpen az ősi üledékek magnézium tartalma jelentősen alacsonyabb, mint a később képződötteké. Azon kívül, hogy ez egy érdekes tény, gyakorlatban ennek kihatása van akváriumaink magnézium szinten tartásában. Bizonyos mészkő lerakódások kalciumreaktorban való felhasználásakor vagy kalcium-hidroxid gyártása során, ha ezekben alacsony a magnézium, ennek további pótlására van szükség, hogy a modern tengervíz magnézium koncentrációját fenntartsuk.

 

További jelentősebb ionok

A tengervíz jelentősebb, főbb elemeit meghatározás szerint általában azok az ionok jelentik melyek több mint 1 rész/millió (ppm – part per million) koncentrációban vannak jelen, azaz legalább 1mg literenként (mg/l) (2. táblázat). Más meghatározás alapján, ha a főbb ionokat a számosságuk alapján, mintsem a súlyuk alapján osztályozzák, akkor ez a lista a lítiummal (0,17 ppm) bővül. Ezek együtt a tengervízben oldott anyagok 99.9%-át teszik ki. Ezeket makro elemeknek is nevezzük.

2. táblázat Tengervíz fő ionjai (makro elemek).

Ez a koncentráció a tipikus, 35 ezrelék só sűrűségű (35ppt) tengervíz esetében érvényes. Ennek a tengervíznek a fajsúlya körülbelül 1.0264. Ahogyan a víz sótartalma változik, ezek a koncentrációk is változnak felfelé vagy lefelé. Ebből következik, ha egy akvárium vizének fajsúlya 1,023, a sótartalom mintegy 30,5 ppt és minden az 1. táblázatban szereplő koncentráció is csökken mintegy 13 százalékkal.

A fent említett főbb ionok koncentrációja lényegében változatlan az óceán különböző pontjain mérve (kivéve, ha a sótartalom változik, ami által arányosan együtt változnak felfele vagy lefele). Azokat az ionokat, melyek koncentrációja nem változik helyről helyre, “konzervatív típusú” ionoknak nevezzük, amibe beletartozik még néhány kisebb koncentrációjú ion és nyomelem is.

A fő ionok között találunk kritikusakat akvaristák számára, mint például a kalcium és a hidrogén-karbonát, míg másokról ritkán esik szó, mint például a kálium és a fluorid.

Szerves molekulák is megfelelnek annak a definíciónak, hogy a tengervíz egyik fő összetevője (2. táblázat), de hagyományosan ezeket nem tekintjük annak. A szerves vegyületek tulajdonságairól lentebb lesz szó.

 

Kisebb koncentrációjú ionok (mikroelemek)

Különböző meghatározások léteznek a tengervíz “kisebb ionjaira”, a mikroelemekre vonatkozóan. Egyes definíciók szerint a lista meglehetősen hosszú. A 3. táblázatban a tengervíz néhány kisebb koncentrációjú eleme található, melyeket gyakran címkéznek mikroelemeknek. Ezek közül a nagyobb koncentrációban előfordulókat néha makro elemek közé sorolják (például lítium), míg a nagyon kis százalékban előfordulókat (mint például a vas) gyakran nyomelemek közé sorolják. Ebbe a kategóriába sorolt ionok koncentrációja gyakran jelentősen eltérhet az óceán különböző pontjain. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy ezek közül sok, szorosan kapcsolódik különböző biológiai folyamatokba. Ezek az ionok lokálisan lecsökkenhetnek, ha a kapcsolódó biológiai aktivitás elég magas. Azon ionokat, melyek koncentrációja ily módon változik, “tápanyag típusú” ionoknak nevezik.

3. táblázat Néhány kisebb koncentrációjú mikro- és nyomelem.

 

Oldott légköri gázok

Bármely légkörben jelen lévő gáz jelen lesz a tengervízben is. Ezek egy része jelentéktelen tengeri akvaristák számára, viszont kettő közülük kritikus fontosságú: az oxigén és a szén-dioxid. A szén-dioxidtól eltekintve, a gázok oldhatósága csökken a víz hőmérsékletének emelkedésével. A 4. táblázat tartalmazza a tengervízben oldott leggyakoribb gázok koncentrációját 25°C-on.

4. táblázat Tengervízben oldott légköri gázok 25°C-on.

Az oxigén az óceán felszínén általában magasabb koncentrációjú. Nagyjából a víz felső 50 méterében, a víz oxigén koncentrációja az atmoszférával van függésben, és általában egyensúlyban van a levegővel. 50 és 100 méter között, fotoszintézis miatt az oxigén szint gyakran emelkedik. 100 méter alatt a nyílt tengeren az oxigén szintje folyamatosan csökken a következő 1000 méteren, az ott zajló biológiai folyamatok következtében. Az óceán mélyebb részein esetenként újból emelkedhet az oxigént szint, a süllyedő hideg, oxigénben gazdag víz hatására.

A szén-dioxid egy speciális eset. Vízzel érintkezve hidratál és szénsavat képez, amely ezután ionizál (szétesik), és hidrogén, hidrogén-karbonát (bikarbonát) és karbonát ionok képződnek, az alábbiak szerint:

Emiatt a szén-dioxid sokkal jobban oldódik a tengervízben, mint bármilyen más légköri gáz. Mi több, jobban oldódik, mint az összes többi gáz együttvéve, a teljes oldhatósága mintegy 100 ppm. Egy érdekes kérdés ezzel kapcsolatban, hogy “Mi történik az óceánba oldott szén-dioxiddal?” Úgy gondolják, hogy 1000 év után az 5. táblázatban látható értékek szerint alakul.

5. táblázat A szén-dioxid sorsa az óceánban 1000 év után.

Egyéb gázok is oldva vannak a tengervízben, de ez túlmutat a jelen cikk kiterjedésén. Ezeknek biológiai jelentőségük van, beleértve a metán (CH4) és egyéb szerves gázok, a hidrogén-szulfid (H2S), szén-monoxid (CO), hidrogén (H2) és dinitrogén-oxid (N2O).

 

Nyomelemek

Gyakran felmerülő téma a tengeri akváriumok nyomelemei. A legtöbb tengervízben oldott anyag nyomelemként van besorolva, egyszerűen azért, mert ezek az ionok és molekulák nagyon kis koncentrációban találhatók meg a tengervízben (1. táblázat). Sok esetben ezek az ionok meglehetősen változó koncentrációban vannak jelen, mely változhat helyről helyre, és mélység függvényében is.

Sok nyomelem fém. Míg jellemzően sokan az oldott nehéz fémeket mérgezőknek tekintik, több közülük létfontosságú az élőlények számára. Toxicitásuk elsősorban a koncentrációhoz kapcsolható: a boldog középút a lényeg, legyen elegendő belőlük, hogy az élet létezhessen, de ne legyen annyira sok, hogy mérgezővé váljék. Jó példa erre a réz. Természetes tengervízben körülbelül 0,25 ppb (parts per billion), azaz rész/milliárd koncentrációban van jelen, ami körülbelül ezerszer kisebb, mint a beteg tengeri halak kezelésénél gyakran használt toxikus szint. A réz azonban létfontosságú sok állat számára.

 

Szerves anyagok

A szerves molekulák természete minden bizonnyal a legbonyolultabb aspektusa a tengervíz kémiájának. A „Nature” folyóirat egyik cikkében ez áll:

“Seawater dissolved organic matter (DOM) is the largest reservoir of exchangeable organic carbon in the ocean, comparable in quantity to atmospheric carbon dioxide. The composition, turnover times and fate of all but a few planktonic constituents of this material are, however, largely unknown.”

(A tengervízben oldott szerves anyagok (DOM) az óceán legnagyobb szerves szén rezervoárja, összehasonlítható a légköri szén-dioxid mennyiségével. Ezek összetétele, körforgásuk időbeni átfutása és ezek sorsa, néhány planktonikus elemtől eltekintve, nagyrészt ismeretlen.)

Definíció szerint, azok a vegyületek számítanak szerves vegyületeknek, melyek tartalmaznak szén és hidrogén atomot. Ezek tartalmazhatnak más atomokat is, és gyakran tartalmaznak nitrogént és foszfort is. Szerves anyagok fontos tulajdonságai között megemlíthető, hogy lehetnek táplálékok, toxinok és fémet megkötő anyagok. Legtöbb szag okozói, képesek meggátolni az abiotikus kalcium-karbonát kicsapódást és csökkenthetik fény behatolását a vízben.

Oceanográfusok a szerves anyagokat 2 kategóriába sorolják: oldott szerves anyag (DOM – dissolved organic matter), vagy szemcsés szerves anyag (POM – particulate organic matter). A meghatározás gyakorlati szempontból úgy hangzik, hogy az a szerves anyag, mely átjut a 0,2-1,0 mm szűrőn az DOM, ami pedig fennakad az POM. Bár ez a definíció hasznos és könnyen értelmezhető, némileg félrevezető lehet. Egy vegyész számára a 0,2 mm-es olajcsepp a vízben, nem tekinthető a vízben “oldottnak”, mégis a DOM a meghatározás szerint.

A tengeri akváriumban és a természetben, POM-ba tartoznak az élő szervezetek, mint például egyes baktériumok és fitoplanktonok (az összes “oldott” szerves anyaggal a testükben). Ugyanakkor tartalmazza az akvaristák által gyakran hivatkozott mulmot is, ami a felgyülemlett szemcsés szerves anyagok, melyek az elpusztult szervezetek maradványai és oldott szerves anyagok összecsomósodása.

Az óceánban található szerves anyagok kémiai jellege kevésbé ismert. A megértés hiánya részben abból adódik, hogy rengeteg különféle szerves anyag létezik az óceánban. Elméletben nincs felső határa a lehetséges különféle szerves vegyületek számosságára, és az a tény, hogy sok millió szerves vegyület már szintetizált vagy azonosított. Beazonosítani és számszerűsíteni a tengervízben található minden lehetséges szerves anyagot egyszerűen nem lehetséges, legalábbis a mai technológiával nem. Következésképpen, a szerves anyagokat funkcionális teszttel csoportosítják, mint például, hogy ki lehet e nyerni őket a vízből hidrofób oldószerrel, tartalmaznak e nitrogént vagy foszfort, stb. Eddig a tengervízben található szerves anyagok 4-11%-át számszerűsítették és azonosították be.

Az óceánokban oldott szerves anyagot gyakran széntartalma szerint mérik, amit oldott szerves szénnek (DOC – dissolved organic carbon) és szemcsés szerves szénnek (POC – particulate organic carbon) neveznek. Az óceán felszíni vize jellemzően körülbelül 0,7-1,1 ppm DOC. Szemcsés szerves anyagot (POM) bonyolultabb számszerűsíteni, mint a DOM-ot, mivel meghatározás szerint POM magába foglalja az 1 mikronnál (1mm) nagyobb összes szerves anyagot. Ez tartalmaz mindent a baktériumoktól a bálnákig. Mindemellett a vízben található POC kevesebb a DOC-nál, gyakran egy nagyságrenddel kevesebb.

 

A cikk Randy Holmes-Farley „What is Seawater?” írása nyomán készült, RHF engedélyével.

A cikkben szereplő információk nagy része Frank Millero ’Chemical Oceanography, Second Edition (1996)’ könyvéből származik.

Egyéb irodalom: wikipedia.org

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.